A Bejárható Utazások szervezésében 2022. szeptember 17-én két kajakkal és hat kenuval leeveztük a Rajka-Kisbodak távolságot (27 fkm). A Szigetköz egyik legszebb és legzegzugosabb vízi útvonalát vettük célba és már most óva intenék mindenkit attól, hogy kellő helyismeret nélkül vágjon neki az útnak. Több helyrajzi nevet is megemlítek majd a leírásomban, ha esetleg valaki Szigetköz hajózási térképpel indul útnak, lássa azt az irányt, amin lecsorogtunk – talán így egyszerűbb dolga lesz.
Ezen a napon 15-17 °C volt a levegő hőmérséklete, a Duna vízállása Rajkánál 30-33 cm. Napütés nulla, de részemről – a moldvai bőrig ázás után – nem is volt rá igény, beértem az esőmentes és borongós időjárással is. A csapattal reggel 8 órakor gyülekeztünk a Rajkai Trianoni zsilipnél. Jó, ha tudjuk erről a helyről, hogy – a korábbi évek rutinja ellenére – itt nem parkolhatunk személyautókkal (sem), mert ez komoly büntetést von maga után. Minket ez most nem igazán érintett, mivel a hajók bérlése és a transzfer a kisbodaki Esthajnalcsillag kempingből indult és a tréler ugyanide futott vissza. Gyors csoportfotózás után vízre tettük a hajókat és elindultunk.
Rajka, Trianoni zsilip
A rajkai, tejfalui, cikolai és bodaki mellékágrendszereken keresztül vitt az utunk, első állomásként a Homoki-hallépcsőn keresztül. A hallépcső nem más, mint egy ökológiai folyosó, mely biztosítja a vízi élőlények átjárását „A” vízterület és „B” vízterület között. A kenukkal történő áthaladásnál egyedül a víz „V” formájú útjára kell figyelni, ami egyben segít megkímélni hajóinkat a vízfelszín alatt elszenvedhető sérülésektől.
Csak, a „V”-t figyeld!
A hallépcsőn keresztül eljutottunk a Homoki-mellékágba, érintve a Tilosi-tavakat, ahol újabb csoportfotózás következett – csak, hogy lássuk, hogy az induló és haladó létszám egyezik-e.
Mindenki képben
A Szigetpart-ág meghódítása után a Külső-Helena és Belső-Helena közötti Benda-ágban folytattuk az evezést. Melegünk nem volt, viszont továbbra sem zúdult ránk az ég. A neoprén szandálom már kevésnek bizonyult, de a sí aláöltözet és esőruha „kombó” adott némi illúziót a hideg ellen. A Sasfészek-sziget északi ágánál értük el az első hivatalos pihenőnket, amit a Dunakilitin található Vadvíz kempingben tartottunk. Mosdó-vadászat, szendvics a vízhatlanból, Unicum Szilva és forró tea volt a sorrend. Jó volt átmozgatni kicsit a lábainkat is, tudván, hogy rövidesen folytatjuk a távot. Indulás előtt gyors pillantás a térképre, hogy honnan hová is tartunk (Henrik nem értette a fotó lényegét (LOL).
Kell az a térkép!
Ibolya javaslatára a Rudi-ágon kenuztunk tovább, távol minden emberi létformától. Ezért is adatott meg az élmény, hogy a kora délutáni órákban szinte karnyújtásnyi távolságról hallhattuk a szarvasbikák bőgését. Nekem ez volt az első ilyen vizes-bőgéses élményem és tényleg páratlan, ahogy a természet az őszi hangját hallatja. Ezzel tovább bővült, a „MiértIsSzeretekŐsszelVízitúrázni?” listám.
A Rudi-ágból, a vadregényes Csalánosba eveztünk, de csak éppen, mivel természetvédelmi területről van szó. Nem zavartuk meg sem hanggal, sem hajóinkkal a természet csendjét és érintetlenségét, de azt a szépséget valóban látnunk kellett. Mintha egy szeletet kaptunk volna Tündérországból.
Tündérország bejárata
A Szirtl-ágon át, a Doborgazi-átvágás nyomán szeltük a vizet (kihagyva a helyi Öregkocsmát) az ágrendszer déli részén. A Csákányi-, majd Kisvesszősi-ág érintésével landoltunk a Kisvesszősi kempingben, ahol a pár percnyire lévő büfében szusszantunk, Jägereztünk (forralt bor és forró tea híján) és örök gyerekek lévén, csocsóztunk egyet. A félórás pihenés után a Kisvesszősi-Dunán keresztül jutottunk el a Kőhídig, ahol áthaladni tilos tábla jelezte a teendőnket: átemelés a túlpartra.
A szabály, az szabály. Nem átevezünk. Átemelünk.
Kajakokból, kenukból kiszállás, néhány lépésnyi hajóvonszolás után újra a vízen találtuk magunkat. A Nyárási-áteresz és –bukó, a Nyárási-átvágás érintésével jutottunk el az újabb átemelésig, ahol – a bodaki ágrendszerben – már „otthon” voltunk.
Áldás vagy guillotine?
Greenpeace a fordított bálnájával kiemelve a vízből és erdei úton, bokrokon keresztül, meredek mederpartról csúsztatva, újra a vízre szuszakolva.
Bálna a szárazföldön
Valamivel 16 óra után, az Ilonai-ágon evezve értük el a kisbodaki kempinget. A leevezett kilométerek kellemes fáradtságával, egy nagyon jó kis csapat társaságában mostuk ki és pakoltuk el hajóinkat, evezőinket. Köszönet Henriknek az 5letelésért, Stoller Ibolyának pedig a lelkes túravezetésért!
A szállásunk České Budějovicében volt, augusztus 21-én innen indultunk útnak Brodba, ahol egy kis oktatás után vízre tettük a tengeri kajakokat. Máté fiammal eveztem együtt és – lévén, hogy ő is vízitúra vezető és itt sem tudott más lenni – természetesen ő kormányozott. A folyó szereti a túrázóit, hiszen az 5-7 km/h folyási sebessége valóban értük van. Szeles, esős, ritkán napsütéses zónák váltották egymást a vízen. Gyönyörködtünk a tájban és feltűnés nélkül fogyasztottuk a kilométereket. A Moldva sajátosságát részben az adja, hogy vízszintje szabályozott, mivel a víztározói (pl. Lipnói-tó) erre lehetőséget adnak. Tehát, amikor itthon már evezhetetlenné válik sok folyónk mellékága, akkor a csehek, még köszönik szépen jól vannak és „Ahoj!” kiáltással zúzzák végig kedvenc vizüket.
A helyiek nem aprózták el a víziturizmus népszerűsítését és kiépítését, hiszen a Moldva partja mellett számos kemping, raft és kenukölcsönző is található, ahol a hajók transzferét is megoldják. Tényleg mindenre gondoltak. Sörözők, büfék tömkelege a parton, sőt kánikulában, vízben álló emberkék töltik meg a korsókat sörrel, a hátukon cipelt hordókból. Kánikulában és nem a mi esetünkben.
A folyó lendületét számos gát töri meg, de a mellettük lévő csúszdák- amik a hajók folyamatos továbbhaladását biztosítják – adják a Moldva igazi sajátosságát. A rajtuk áthaladó élményt, először így fogalmaztam meg: „Felejtsük el, hogy a Moldva első randis folyó!” Ez a véleményem később enyhült, de valóban nem hátrány, ha rendelkezünk egy kis evezős rutinnal.
Kedves Vízitúrázó Barátom, most leírom, hogy a csúszdáknál mire érdemes odafigyelned! Ezeket a gondolatokat a tapasztalat, a borulás és a fagyközeli állapot együttesen szülte. Kezdeném is!
A vízhatlannak itt ténylegesen szerepe van (hordó, zsák). Becsavarva, lezárva. Mert elázik. Minden.
Ezen a vízen felejtsük el az üvegszálas kenukat, hacsak nem akarjuk őket végérvényesen tönkretenni! A csehek imádják a raftokat, trekkeket, de a merevtestű PE hajók is népszerűek (lásd a mi esetünkben).
A csúszdáról való leérkezéskor vizes leszel. Teljesen mindegy, mit csinálsz. Dőlhetsz hátra a hajóban, hogy tehermentesítsd az elejét. Megtettük, kipróbáltuk, de a vége mindig ugyanaz lett: hajó kiköt, víz kimer vagy hajó kiborít.
A kormányos szerepe itt nagyon fontos. A csúszdákon egyenesben kell tartani a hajókat, hogy ne zúzzuk szét betonfallal az oldalaikat. Van olyan csúszda, ami 60 méter hosszú. Igazi móka és adrenalin. A leérkezéskor a vízözön garantált, de a kormányos munkája itt nem ér véget. Természetes módon számítani kell a limányok beforgató hatására is, ergo ajánlott az ellenkormányzás. Ez utóbbit okosan végezve, hiszen, ha merőlegesen érjük a „zúgók” és hengerek alját, a víztömeg biztosan bedarálja a hajónkat.
Mindent egybevéve: a csúszdák zseniálisak! 👊
Az első napunk végére nagyon eláztunk, de csak felülről. Sikerült teljesíteni a tervezett 21 km-t, sprint a szállásra. Itt hajszárítóval gyorsan megszárítottam a műszálas ruháinkat, készülve a másnapra.
Augusztus 22-e, hétfő. Reggel már szakadó esőre keltünk, 15 fokra és felszakadozni egyáltalán nem akaró felhőzetre. Reggeli után indultunk Brannába, ahol előző napon kikötöttünk. Itt vártak ránk a hajóink, cél: Zlata Koruna település (27 km). Erre a napra minden pamut ruhát kiiktattunk, ami magában tarthatja a hideg vizet. Fürdőruha, fürdőnadrág, vitorlás felső és esőkabát, plusz vízicipő. Az első két óra után az esőkabátunk megadta magát, átázott (pedig „nem olcsóért volt”). Arra igyekeztünk figyelni, hogy a cipőnket a lehető legkésőbb érje a víz, mert, ha a lábunk fázik, akkor mindenünk fázik. Nehezen bírom a hideget és így, mint ezen a napon, talán még sohasem fáztam. Pálinkát is vittünk az útra, ami nagyon jó szolgálatot tett, mivel tompultak az érzékeink, így a hideg sem volt annyira szúrós. Az üveg kézről kézre járt, túratársaink is gyorsan megtalálták, mi a jó.
Ezen a napon hat csúszdán haladtunk át, az esélytelenek teljes nyugalmával, miszerint ezt megúsz6juk szárazon. Neoprén cipőink is átáztak, de viszonylag jól tartották a testhőnket (bár, én már azt hittem, ilyenem nincs is). Próbáltam kinyitni a vízhatlan zsákom csatját néhány fotó erejéig, de a finommotorikám most „Nem!”-et mondott. A harmadik csúszda után is megálltunk, kiléptünk a melegnek tűnő vízbe, kimertük a hajónkból a vizet. Levettem a rövidnadrágom, már nem volt funkciója és az esőkabátom is csak plusz tehernek éreztem.
Túravezetőink látták, hogy az aznapi táv nem evezhető le, mivel csontig átfagytunk. Krumlovban tervezték a landolást, 16 km után. Az utolsó csúszdához közeledtünk. Túratársaink a túravezetők utáni terepen haladtak, de nekünk feltűnt egy olyan letörés, amit raftoknak építettek leginkább, mivel az alján, középen egy hatalmas szikla van, amit csak a gumitestű hajók tudnak kezelni. Nagyfiam engedélyt kért túravezetőinktől, akiktől megkaptuk az áldást: menjünk le a gáton, ha vállaljuk. Hátranéztem a hajóban Mátéra, ugyan mi baj lehet? Vízkapacitásunkat kimaxoltuk minden szempontból, vízhatlan zsákunkat a hajó hátsó rekeszébe zártuk. Gyors technikai megbeszélés, aminek az volt a szummája: lesz, ahogy alakul. Amit tudtunk: a hajót egyenesben kell tartani, a zúgó alján gyors kormányzás jobbra, hogy a lehető leggyorsabban kijöjjünk a hengerből, de a szikla még így is neccesnek bizonyult. A letörés tetejére értünk a kajakkal, amikor mindketten hangosan felnevettünk és kiabáltunk, hogy ez itt most „mamma mia”. A gát aljáig sima víz vezetett, de ott természetesen nem tudtuk kikerülni a sziklát. Ráfutottunk, borultunk és vitt a víz. Máté, jó túravezetőként azt kiabálta: „Anya, az evezőket fogd!”, túratársaim pedig: „A pálinkát mentsétek!”. Mindenki legnagyobb megelégedésére két evezőlapáttal és egy üveg pálinkával álltam talpra a másfél méteres mederben.
A vízzel telt kajakot kihúztuk a partra, kiborítottuk belőle a vizet (no, ez nem volt könnyű) és folytattuk utunkat. Néhány száz méter múlva kikötöttünk. Esőkabát, aláöltözet levetve és fürdőruhában, evezőkkel, mentőmellényekkel, zsákokkal séta az egy kilométerre parkoló autóbuszunkig. Ruhát váltottunk, a szálláson forró fürdőt vettük és megállapítottuk: ezen a napon sem lettünk volna szívesebb máshol, mint a szeles, esős és hideg Moldván.
Felejthetetlen élmény volt és találkozunk még, mert a csehek szeretett folyóját 35 fokban és napsütésben is látnunk, eveznünk kell. Ahoj!
MelegítőMoldva„Az úttörő ahol tud, segít és önként szolgálja a közösséget.”Csúszda Krumlovnál (Fotó forrása: http://nemcsakpraga.blogspot.com/2012/08/ahoj-vodacky.html)
2022. augusztus 13-át írtunk, szombat volt. Az aznapi túravezetésem az extrém alacsony vízállás miatt a Vén-Dunán elmaradt, pedig már hetek óta nagyon készültem rá. Reboot. A bajai vízmércénél mért alig 70 cm-es vízállás nem tette lehetővé a Dél-Duna mellékágainak bejárását, de a 22-23 fokos levegőhőmérséklet és a gondolat, hogy evezhetünk, a vízre sodort bennünket. Erős Hajnalka „evezős barátommal” gondoltunk egy nagyot és merészet: minden körülmény adott, hogy ezen a napon leevezzünk Mohácsig.
Indulás a Vén-Dunáról
Két egyes túrakajakkal vágtunk neki az útnak, amit előtte gondosan megterveztünk. Hajónkon a kinyomtatott és áttanulmányozott hajóút kitűzési terv, amit az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság honlapjáról töltöttem le. Átnéztük az előttünk álló folyamkilométerek, bóják és zárások helyzetét. A Baja – Mohács távolságon egyetlen híddal kellett számolnunk, mindjárt a vízre szállásunkat követően. A bajai Türr István híd Magyarország legdélibb Duna-hídja. Gyakran csak „bajai hídnak” nevezik.
A kitűzési terv semmi izgalmasat nem ígért, de a bóják helyzetének ismerete biztonságot adott az esetlegesen közlekedő uszályok, szállodahajók mellett.
Hajóinkat a Vén-Duna déli torkolatánál (1481), a Bárka Pihenőház partjainál raktuk vízre. Gondosan becsomagoltuk az aznapi enni – és innivalónkat, esőkabátokat. Nem feledkeztünk meg a szivacsokról sem, amik megkönnyítik a kajakokba kerülő víz „kiszivattyúzását”. A reggel kilenc órai indulást tartani tudtuk és úgy számoltuk, hogy délután négy és fél öt magasságban elérjük Mohácsot. Két-három pihenőt terveztünk beiktatni.
Elindultunk. Az alacsony vízállásnak köszönhetően, felvonták horgonyaikat az uszályok. Akkor érdekes az itteni helyzetük, amikor a torkolattól közvetlenül a Sugovicára szeretnénk átevezni, mert ugye tudjuk és aranyszabály: álló uszályokat a folyón csak alulról kerülünk meg, nem kockáztatva, hogy a sodrás rátolja járműveinket a teherhajókra. A mi esetünkben ezzel nem kellett számolni, egyenes utunk vezetett délre a Dunán. A Türr István híd jobb szélső pillérét baloldalon kerültük meg, a vízállás most ennyit engedett. A folyó bal partjainál elhagytuk Baja városát és a Sugovica északi bejáróját. A teljes napot evezésre szántuk, ezért nem feltétlenül figyeltünk arra, hogy a sodorvonalban haladjunk. Gyönyörködtünk a laposan elnyúló, homokos partokban, a „szabadságolásra küldött” sarkantyúkban. A sarkantyúk mögötti limányok nem keltettek erősebb örvényeket, de megtartottuk a tisztes távolságot.
Kádár-sziget
A bal parton elhaladtunk a Nagy-Pandúr-sziget mellett, majd megtámadtuk a szomszédos Kádár-szigetet (1473-1470). Ez a terület a vízi emberek egyik kedvenc kikötőhelye: csend, nyugalom és a part is tökéletes. A zátonyon lehetőség van sátorállításra, pecázásra és elvonulásra a világ elől. Hajnalkával megejtettünk egy kései reggelizést, amikor észrevettük, hogy kajakja hátsó tárolója beázott és vele együtt a mobiltelefonja is. Ez utóbbit a homályos, párás kijelző és a telefonból kifolyó víz egyértelműen bizonyította. Hajóból kipakolás, szivaccsal víztelenítés, pakolás az én hajómba és kb. húsz perc után folytattuk utunkat. Fohászkodtunk egy kis napsütésért, de erre a napra nem járt. Mielőtt elértük volna a jobb oldali bátai partokat, beeveztünk egy szeles, kissé esős zónába. A folyó hullámai sűrűsödtek, az evezés kissé nehézkessé vált. Ez a szakasz egészen Dunafalváig (1461) tartott, ahol a második pihenőnket tartottuk, ebéd címszóval. Különös ez a környék (jobb oldalon a dunaszekcsői löszfallal határolva), hiszen régi idők hagyták itt emlékeiket, mélyen a folyó alatt. Csak egy közismertebb példa: Marcus Aurelius császárt ábrázoló, csaknem másfélszeres életnagyságú, öntött bronz portréját 1974 szeptemberében találták meg Dunaszekcsőn, a víztároló építésekor (Forrás: www.dunaszekcso.hu ).
Várakozás a magas(abb) vízállásra
A dunafalvi kikötés ideje alatt rápillantottunk a térképre, az óránkra és megállapítottuk, hogy tartani tudjuk az aznapi tervünket. Ebéd és kávé után folytattuk az evezést, a cél továbbra is a 14 folyamkilométerre lévő Mohács (1447). A jobb parton elhaladtunk a Bári sziget mellett (állítólag nem összetéveszthető az olaszországi Barival). Nagyon jó tempóban tudtunk evezni, faltuk a kilométereket. Kb. félórás evezést követően találkoztunk az első és egyben utolsó szállodahajóval, ami délről haladt észak felé. Gyors pillantás a kitűzési tervre, bójákra és láttuk, nem lesz gond, mivel nem a hajózási mederben haladunk. A parton ülő horgász szavain azért elgondolkodtunk, aki megkérdezte, hogy nem félünk-e a hullámoktól és a borulástól. Egészen addig nem tartottunk tőle, de miután elhaladt a túlsó parton a kétezer tonnás óriás, már értettük a kérdés lényegét. A bal part közelében maradtunk, merőlegesen rákészülve az érkező hullámokra. Kajakjainkat elérték a hosszan haladó, lapos, de sűrű hullámok, amik a közeli partról visszacsapódtak. A legtöbb, amit tehettünk, hogy tartjuk a merőlegest és evezőinket a vízfelszínhez közel „támasztjuk”, ezzel is növelve hajóink stabilitását. Megúsztuk. Szárazon. Folyt az utunk, fogytak a kilométerek. Mohács előtt megálltunk a jobb parton, ahová minden nehézség nélkül áteveztünk a minimális sodrásban. Az egyik sarkantyú mögötti limányt használtuk ki, hogy gyorsabban partot érjünk. Gyümölcs, víz, néhány fotó, kis szusszanat és irány a végcél. Mohácson az egyik legismertebb sólyánál landoltunk, a Planina DokKolónál (a helyiek Sokác rév néven ismerik). Ez a kikötőpont a mohácsi rév felett található, kb. 500-600 méterre. Negyed ötöt mutatott a vekker. Hajók a szárazföldre, lemosva és transzferre pakolva. Térkép és napi élmény a vízhatlanba csomagolva. Gyors kávé és irány vissza hajóink szállására, a Bárka Pihenőházba (közúton autóval kb. 40 km).
Régóta bakancslistás volt ez a táv is és most minden adott volt hozzá: társaság, vízállás, időjárás és az a ritkán adódó, néhány órás szabadidő, amit Hajnalka a nyári szezonban „lopni tudott” magának.
Ezt az útvonalat szívből ajánlom azoknak az evezős társaimnak, akik szeretnék megismerni a Duna sekély, de semmiképp sem sekélyes arcát.
Szeretném megosztani Veled a dunai nomád túránk élményeit, tapasztalatait. Segíteni Neked abban, ha barátaiddal Te is valami hasonlóban utaznál, mert megéri. Még akkor is, ha nem minden pillanatban gondoltuk ugyanígy.
Írta: Somogyvári Rita
Jó pár folyót „megeveztünk” már itthon (pl. Dráva, Mura, Rezéti-Holt-Duna, Mosoni-Duna, szigetközi ágrendszer, Kis-Duna, Garam, Ipoly, Szentendrei-Duna, Soroksári-Duna, Felső-Tisza), de ez a túra – a mi Le’Evező túránk – a No.1. Ez az út tud valamit, amit más nem.
Négyen vágtunk neki az útnak. Henrik barátom, aki több mint huszonöt éve szeli a vizeket. Gábor barátom, aki maga a megtestesült nyugalom és segítőkészség. Máté fiam és jómagam, akik tíz éve vagyunk lelkes vízitúrázók. Gyorsan eldőlt a vízzel való kapcsolatunk: szerelem lett belőle és ezzel együtt minden. Szenvedély, energia, lendület, holtpontok, no és persze az a tisztelet, ami nem feledteti velünk: „[…] Azért a víz az úr!”
2022. július 18-án indultunk az ásványrárói Part Camping kikötőjéből egy kenuval és egy rafttal. Ez utóbbi a B terv része volt. Gyorsan bebizonyosodott a gyakorlatban is, hogy a raft bizony nem barátja a sík vizeknek.
Kedves Olvasóm! Tehát, ha a garázsodban van egy összehajtogatott raft a legfelső polcon és szeretnéd leporolni, bevetni a Dunán, kérlek, ne tedd! Ha, csak nem akarod, hogy halálhörgés, siralom kísérje az utad.
No, tehát vízen a két hajó, megkezdődött a kaland! Az ásványrárói torkolati fenékküszöbnél megejtettük az első és egyben utolsó átemelést, ami annyi tesz: cuccosok kipakolása a járművekből, séta velük a szigetközi Öreg-Dunáig, ahol ugyanezek visszapakolása és irány a „nagy” Duna. Kezünk ügyében minden, ami kellhet: hajóút-kitűzési terv térképe, maxra töltött adó-vevők és pár apróság (naptej, nasi, víz). Egész hétre kánikulát jósolt a meteorológia, jelentősebb éjszakai lehűlések nélkül – tehát mindenre készülnünk kellett.
Az első napon Gönyű (1791) volt a végcél, bemelegítő 25 folyamkilométerrel. Extrém alacsony vízállás jutott a túránk hetére (Gönyűnél 0 cm, Nagybajcsnál 50 cm), ezzel a Duna sajátosa arcát is megmutatta: homokzátonyok sokasága, változó folyási sebesség izgalma. Mindezekkel együtt a hajózási meder is szűkült, ami jó okot adott arra, hogy éberek legyünk. Bár, az uszályok többségét az alacsony vízállás miatt leállították, a folyami szállodahajók a maguk 140 méter hosszukkal és kétezer tonnás súlyukkal, bizony közlekedtek.
Ennél a pontnál ajánlanám jó szívvel a kitűzési tervek előzetes tanulmányozását. Minden területileg illetékes vízügyi igazgatóság oldalán megtalálhatóak. Hajózási jelek felsorolásával indul a dokumentum, ahol bizony szembesülünk azzal, hogy a hidak oldalára kitűzött piros-fehér-piros csíkos téglalap nem az osztrák határátkelőt jelzi, hanem a tilos áthaladást. Viszont a csúcsára állított sárga színű négyzet nagyon hasonlít a közutak főútvonalához, ami a vízen a hidak alatti ajánlott átjárót jelöli. A kitűzési tervben láthatjuk a Duna hidakat is, amik a pillérek száma és elhelyezkedése miatt lehetnek érdekesek. No, és a vízen elhelyezkedő jelzőbóják! Nem mindegy, hogy piros vagy zöld.
Hasznos kis elkalandozásom után elhagytuk a medvei hidat, Nagybajcsot, a Kolera-szigetet, amikor megérkeztünk Gönyűre. A Gödör Büfében frissítettük fel magunkat, ami közvetlenül a part mellett található, saját stéggel. Itt a legegyszerűbb kikötni, ezért mi pár száz méterrel lejjebb tettük mindezt.
Ha időnk engedte volna, valószínűleg beiktatjuk a nagybajcsi kiskocsmát is, ami igazi kockás asztalterítős hangulat és a korábbi túráinkról kellemes emlék, de – fiamat idézve – „háborúban nincs vasárnap”. Tempózni kellett. A büfétől kb. 500 méterre, a Duna bal partján vertünk tábort, itt töltöttük az éjszakát. Hajók partra, paprikás krumpli, sátorállítás, ember sehol. Ideális. Henrik pecázott – mondjuk, hogy fogott is halat. Altató nem kellett, vacsi és egy kis beszélgetés után beestünk a sátrakba.
A kedd reggeli indulás előtt Gábor tojásrántottát készített, kalória kipipálva. Ránéztünk a térképre is, cél Dunaalmás (1752), ami alsóhangon 39 fmk. A térképen beazonosítottuk a sarkantyúkat, a lapos és magasabb partokat. Megterveztük a kikötési helyeket is. Terveztük, mert a raft és a gyakorlat gyorsan átírta azt. A Duna csordogált alattunk, a szállodahajókat Szlovákia és Magyarország között cikkcakkban kerülgettük. Igazi logisztika volt – jó értelemben. A tervezett 39 fkm pedig csak nőtt és nőtt. Többször megálltunk mártózni a vízben, szusszanni és erőt gyűjteni. A Nagy-Erebe sziget is egy ilyen pihenőpont volt. A tervezettnél később értünk Komáromba, ahol a parton maradtam, amíg a fiúk bevásároltak.
A gyönyörű Monostori híd előtt szálltunk partra, a magyar oldalon. Valahogy elfelejtettük, hogy a vasúti összekötő híd és az Erzsébet híd után közvetlenül egy nagyobb bevásárlóközpont is van. Egyszerűbb lett volna itt landolni. No, sebaj! Beszerzésre került a vacsora alapanyaga, folytattuk az utat. Eltűntek a vízről a korábban Komáromnál pihenő uszályok, szabad volt a folyó. Eleveztünk Szőny mellett, de ekkor már nehezen fogtam az evezőt. A bal tenyerem vízhólyagoktól éktelenkedett, kapitányom türelme is egyre fogyott.
Valami vágyott wellness-t emlegetett és voltak a mondataiban nyomdafestéket nem tűrő szavak is.
Az én számat hasonlóak hagyták el, de – mentségemre szóljon – gondolkodni már nem nagyon tudtam. Gábor és Mátém türelmesen csorogtak mellettünk, hagyták, hogy mondjuk, amit ilyenkor kell. Este 7 óra után Almásfüzitő érintésével értünk Dunaalmásra. Jobb part kiköt, parti kocsma zárva. Tarhonyás lecsó beizzítva, sátrak a helyükön. A szúnyogok jó fejek, nem bántanak. Én viszont kérem vissza a vajúdási fájdalmaim! 😃Vacsora után egy kis fröccsözés és gyors alvás.
Újra reggel van. Hajnali 5-kor arra ébredtem, hogy az éjszaka masszív ajakfeltöltésen estem keresztül. Igen, megégett előző nap a szám (itt felelőtlen voltam a prevenciót illetően). Ebből is tanultam, meg ugye kellemetlen, amikor az ember szájából azért folyik ki a gyümölcslé, mert nem tudja azt összezárni. Az aloe vera csökkentette a duzzanatot és a fájdalmat is. Reggelit vettünk a településen, a kisbolt kb. 5 percnyi járásra volt a sátorhelyünktől. Reggeli kávé, szalonna, kolbász és kezdődött a napunk „ingujj feltűrős” része.
A harmadik napon Esztergom (1718) volt a cél, a kikötés helyében sokáig bizonytalanul. Dunaalmás után elhagytuk Neszmélyt. A korábban annyira kedvelt szlovák dunamocsi csárda kikötőjéről is lemondtunk, mivel néhány nappal korábban porig égett. Viszont a vízen gyorsabban haladtunk a rafttal, de nem a csapásszámunknak köszönhetően. Kedvezett a minimális hátszél. Süttőnél semmi szépet nem találtunk a parton, így folytattuk az evezést Lábatlanig. Itt a Kajak-Kenu Pont kikötőjét érdemes megcélozni (mi nem ezt tettük), ahonnan kb. 10 perces séta visz a legközelebbi boltig. A helyi kiskocsmát sajnos itt is felszámolták, innen is tudhatjuk, hogy nagy a baj. Szerettük itt begyűjteni az infókat és beszélgetés közben megtudni a helyi érdekességeket. Megvolt a hangulata ezeknek az időszakoknak is.
Nyergesújfalu, Táti-sziget és az egyenesben már az Eszergomi Bazilika látképe. Ez utóbbi távolsága nagyon csalóka, mert hosszú folyamkilométerek vezettek még a pihenőig. A Duna alacsony vízállása miatt nem tudtunk beevezni a Prímási-mellékágba, ahol egy kemping feljáróját találtuk volna. Henrik megkért, hogy keressek neki valamit a digitális térképen, de nem sikerült. Szerinte nem tudok tájékozódni, szerintem nem tud információt átadni. Itt volt egy kissé hangosabb szóváltásunk, de végül sikerült kikötni az Esztergomi Evezősök Hajós Egyletének kempingjében. Mókás volt a landolás, mert a sólya alja nem érte el a vízszintet. Azaz: hajókból kipakolás, cipekedés a kempingbe. 50 méter volt a kemping távolsága a parttól, amiért nagyon hálásak voltunk. Tusolás (meleg vízzel), sátorállítás és irány Esztergom belvárosi élete. Húsz percnyi séta után éttermek sokasága várt ránk. Sikerült olyan helyen asztalt találni, ami dress code vonatkozásában a legtávolabb állt tőlünk.
A negyedik nap reggele „szokásosan” indult. A Mária Valéria híd alatti utasszállítókat ügyesen megkerültük és célba vettük a Szentendrei-sziget spiccét (1692). Térkép előkészítve, sarkantyúk kikerülve és megállj a Helemba-szigetnél. Gyönyörű a táj, a fáradtságunk, mintha alábbhagyott volna. Fürdőzés, fotózás, egy kis szusszanás. Bal parton a Börzsöny vonulatai kezdődtek, jobb oldalon a Pilis magasodott. Szűkült a meder, gyorsult a folyó, így keletkezett egy kis plusz időnk.
A szobi révnél lángosoztunk, a zebegényi partok alatt fröccsöztünk és a nagymarosi kikötőben hekkeztünk. Miközben a visegrádi várban gyönyörködtünk, átbeszéltük, hogy fogunk kikötni a spiccen. Aki még soha nem ült kézi hajtású vízi járműben, nehezen értheti, miért okoz komoly kihívást a motorcsónakok között evezni és merőlegesen ráállni négy különböző irányból érkező hullámra. Megtanultuk ezt is. A szigetcsúcstól délre kötöttünk ki, kb. 500 méterre. Lapos part, szolid szúnyoginvázió. Hajók partra, sátorállítás és irány a kisoroszi büfé. Jó hideg sörrel búcsúztattuk a napot, de vacsorázni már nem volt igény.
Július 22-én (pénteken) nagyon laza 16 fkm-ünk maradt a Szentendrei-Dunaágban. Dunabogdánynál összekapaszkodtunk a hajókkal, átadtuk magunkat a folyónak. Csend volt és nyugalom. Elpilledtünk. Tahitótfalun, a jobb hídpillér lábánál parkoltunk és besétáltunk a helyi szabadtéri kocsmáig, ahol hamisíthatatlan, jéghideg dinnyelevet ittunk. Visszaszálltunk hajóinkba és egy nagyobb kőhajításnyi távolságra elértük a végcélt, Leányfalut. Itt hajók kipakolása, kiemelése, lemosása. Raft könnyezve kitisztítva és elpakolva. Kenu az autóm tetejére, mindenünk a csomagtartóba, transzfer Ásványráróra.
Megjártuk. A szó legnemesebb értelmében véve. Tanultunk, tapasztaltunk – magunkról is. A természet segít megismerni saját emberi természetünket is.
Köszönet Henriknek a tanításért, Gábornak a mennyei bográcsosokért. Mátémnak pedig köszönet, hogy engedte, hogy ez az életforma a részévé váljon. Mi vár6 ránk? Tekintettel arra, hogy már négyszer jártuk be a Duna felső-magyarországi szakaszát, jövőre beújítunk: Dunaújváros (1580) vagy valamivel északabbra– Mohács (1447) a cél. ❤
